Egy nagyon kedves barátnőm hívott fel a minap, aki mellesleg az osztálytársam is. Gyakran szoktunk telefonon is beszélgetni, akár órákat is, de az utóbbi időben valahogy lecsökkentek a beszélgetéseink. Most is amikor felhívott gyakran beállt az a kínos, megmagyarázhatatlan csend...
Egészen általános témákról beszélgettünk, például a betegségéről, ugyanis szegényke fél éve beteg. Orvosról orvosra járt, és még csak mostanság diagnosztizálták a betegségét. Kiderült a nyáron meg kell őt műteni. Pedig az egész egy egyszerű vírosus betegséggel kezdődött, amin mindnyájan átesünk telente.
Aztán kitőrt belőle minden: hiányzik neki a társaságunk és már úgy érzi kezdünk tőle eltávolodni. Részben igaza is van, hisz fél év óta minden megváltozott. Régi jó barátságok lazultak fel, és újak kötödtek. Tőle eltávolodtam és másokhoz közelebb kerültem. Úgy hogy ezt észre sem vettük.
Hiányoznak neki a közös beszélgetések, a nevetések...és fájó de igaz, tényleg távol került tőlünk. Már nem érti meg a poénokat amiket benyomunk a nagyszünetben, és már azt sem érti hogy miért nézek Bálintra ha valaki megemlíti a tapsolás fogalmát...
"Már nem ismerlek Titeket"-magyarázta sírós hangon. Pedig a betegsége óta, minden második nap is is felhívtam, öntöttem bele a lelket, de a napi eseményeket nem tudtam úgy elmondani, hogy azt ő is átélje velünk. Lemaradt, nemcsak a tanulás területén is...
Próbáltunk javítani a szituáción, de ő is megváltozott. Ez betudható betegségének is, de nem hinném hogy az miatt. Felkaroljuk ugyan, és próbálunk újból és újból megbízni benne, de minden titkunkat kikotyogja és napkig lovagol rajta. Néha kicsit fárasztó is a gyerekessége...
Mindenesetre mindenki reméli hogy előbb utóbb helyre áll a rend, hisz minden csak a türelem kérdése.
